“Csak az eleje horroros”

„Csak az eleje horroros” – így fogalmaz valaki a Déri Múzeum vendégkönyvében. Tetszik, hogy nem esik zavarba tőle, nem keresi a szavakat, hogy mit írjon bele, hanem tolja a tömör véleményét. 
Mondana ő biztosan többet is, de ebbe a kőkorszaki formába, mint Vendégkönyv, ugyan minek írjon hosszasan? Olvassa azt vajon az illetékes? Valahol netán megválaszolja? Vagy számít a beleírt vélemény valamit is? Tudjuk, hogy ez egyoldalú múzeumi párbeszéd, egy álságos nyitottság, amit nem így kellene már alkalmazni. Persze csak akkor, ha velünk, a közönséggel fontos a párbeszéd, nem csak trendi.

A Déri Múzeumnak még csak trendi
Szeretne emlékezetes múzeumi élményt adni, a látogatók igényeit kiszolgálni – ez nem vitás. Csak még nem belső érettségből teszi ezt, hanem a megfelelni vágyás hatására. 
A múzeumkritikus „kollégánál” ez úgy jön le, hogy horrorfilmhez hasonlítja a tapasztaltakat. Igaza van, mert olyan is. Egy buherált kulisszában játszódó, dramaturgiájában nagyon avítt, valóságtalanul megfogott sztori, amit csak a profi szereplők = a gazdag műtárgyak tudnak emlékezetessé tenni.
A múzeumban több kiállítás nyílt újra 2015. decemberében (22 terem, ha igaza van a teremőrnek), s miután ott kezdheted a látogatást, ahol akarod, így a nyitó horror akár lehet a Munkácsy Terem is. 

Velem ez történt, de nem a hatalmas festmények tartalma miatt, hanem a jelenleg függönnyel eltakart Golgota kép kapcsán. Igaz, a honlapon van fent pár sor ennek okáról, meg a teremőr is készségesen tájékoztat (ha kérdezed) – de korrektebb lenne automatikusan információt kapni a terembejárat előtt vagy a portán. Fontos tudni mi a helyzet, hol tart a dolog, mert ez a múzeumi történet része, ide tartozik. (Az utánam jegyet váltó pár kifejezetten csak a Munkácsy Terembe szeretett volna menni, de nekik sem szóltak, hogy csorba. Abszolút jogos lenne a reklamálásuk.) Egyébként így akár gondolhatjuk azt is, hogy nincs ott semmi, vagy valaki legraffitizte, vagy csak nekem és éppen most van a függöny behúzva. A helyzet ilyenkor látogatói oldalról az, hogy irulsz-pirulsz, amiért nem vagy képben a sztorival. De kérdem én, hol máshol kellene ezt megtudnod, ha nem éppen a helyszínen?!

Irány a csillagos ég!
A beíró azonban nem hiszem, hogy emiatt minősített, inkább az első emelet tárlatsorát indító A csillagos ég lakói című kiállításra célozhatott. Nézzük, tényleg horror-e! Az egyébként patinás múzeumépület itt hirtelen durva deszkákból összetákolt ajtóra vált, felette háromszögbe rendezett deszkákra írt címmel. Valószínűleg ez csak dizájn elem, ami visszaköszön majd több helyen. De nem így van.
Az ajtó mögött félhomály, andalítóan semmilyen zene és középen egy külön helyiséget magába rejtő, olyan vastag fatörzs-imitáció, amilyet még Döbrögi erdejében sem találni. Körülötte kiásott sírok, pőrén kitálalt emberi maradványok. Van, akinek ez horror, igen. Van, akinek meg mindennapos, mert ez a munkája. Nem egyforma a viszonyrendszer, érdemes lenne erre is gondolni, mert figyelmességgel az efféle sokkot el lehet kerülni.
A deszkadizájn bent átvált a „szokásosba”, már nyoma sincs. A mennyezeten modern ledek csillagos eget idéznek, alattuk üvegvitrinek sora. Láthatóan utólag lett az ajtó és a tárlók közé préselve egy 70-es évekből itt maradt (stílusúban is retrónak számító) asztal, székekkel, sokat rontva az egész tér megjelenésén. Viszont szimbolikus jelképe annak a kiállításrendezési kreációnak, amely a használhatóságot figyelmen kívül hagyva szárnyal, és amelyet a személyzet természetes spontaneitással hoz helyre. (Több múzeumban is vannak ilyen „gyönyörök”.)
A téma: régészet. Sírok és tablókra írt információk régi emberekről, szokásaikról, hitükről, életükről. A hivatalos meghatározás így szól: Fejezetek a temetkezés és a halotti kultusz történetéből Hajdú-Bihar megye területéről. 
A feliratok jól olvashatóak, kétnyelvűek és az elviselhető karakterszám határán egyensúlyoznak, de lényegkiemelést és a befogadás megkönnyítését alig segítő halmazok. Van közöttük egy nagyon meglepő. Monitoron fut és a Star Wars filmek feliratához hasonlóan a végtelenbe kúszik. Addig leköt, amíg megfigyeljük a szövegmező mozgását, viszont annyira már nem, hogy kivárjuk, amíg az elejére ér és persze utána a filmkultusz se követi. 
Egyszerű szövegtabló ez is, csak elsőre becsapós. 
Mint az itt-ott található fülhallgatók is. Semmi extra, vagy titkos tartalom; esetleg olyan, amit azzal érdemes kifejezetten meghallgatni. Monotonul hadarva felmondott plusz információ árad belőlük, mintha tisztában lennének azzal, hogy menten a helyére visszaakasztjuk, így amit csak lehet, igyekeznek gyorsan belénk tölteni. Álságos módszer ez is. 
Szóval ez a forma, egészen a honfoglalók temetkezési szokásáig tart, majd belépünk a fába, annak pontosan a törzsébe. Itt egy újabb vitrinsor és a kurátor szinte már filozófiai magasságokba növő életfa-dimenziója fogad. Közepébe belógatva egy bronzkori kocsimodellel, alatta a padlón pedig kavicsokkal keretezett monitoros lávafolyam. Hm! Érzed?

Szellemvasút, szarkofág szerelvénnyel
A csúcs azonban most jön, bár lehet, hogy ez már nem ide tartozik.(?!) Nincs ugyanis újabb főcím, tehát nem egyértelmű, hogy itt új téma következik. Egy keskeny lépcsősoron kell felmenni, a fatörzsből startolva. Az egész olyan kőből kifaragott hatású, mintha hirtelen egy sziklasír belsejében kapaszkodnál felfelé. Mivel elmondta az irányító teremőr, hogy az egyiptomi rész is itt lesz (bár senki nem kérdezte és úgy utálom, amikor lelövik a film poénját), nem nehéz kitalálni, hogy mi jön most. Ha még mindig nem menne, felérve és jobbra fordulva a szűk járat újabb fordulójában egyiptomi dombormű fogad. Láthatóan nem igazi. Olyan, mintha ott helyben tapicskálta volna ki valaki (inkább gyúrhatta, mint faragta) majd jó színesre befestette. Esztétikailag is horrorisztikus… eszembe jutnak róla a vidámparkok papírmasés szellemvasút-figurái, annyira gagyin ijesztő.
Még pár lépés, kanyar és elérsz a csúcsra. Egy ókori egyiptomi, eredeti sírkamra-imitációba – ami valódi ám. Tényleg. Viszont csak imitáció. Annak is a leggyengébb foka, olyan – szellemvasútba éppen elmenne típusú. (Igazán nem bántva ezzel a vurstlisokat, de jobban esne ott, a sötétben megijedni tőle.) A mennyezeten kék mezőben festett aranycsillagok, oldalt a falakon, tetőtől-talpig ismert sírfestmények másolatai, közöttük fáklyaimitációk nőnek ki a falból, középen (vitrinben) két szarkofág (mint egy szerelvény, egymást követve, csak beleülni nem lehet), a falakba süllyesztett tuti üvegvitrinekben aprócska tárgyak, rejtett feliratozással. Ennyi. 
Jah, és a zene. Olyan, mint lent, de nem az.

Kedves Múzeumos Hölgyek, Urak!
Itt egy kissé megcsúsztak. Ezt nem így kellett volna megcsinálniuk.
Hogy miért? 
Semmiért.
Azt Önök is tudják, hogy a falon látható festmények sohasem álltak együtt, egy térben. A festmények mérete, a kamra nagysága, a fal durva egyenetlensége, a részletek kidolgozása a kontúrvastagságtól a színárnyalatokig mind hamis és valótlan. Van közöttük olyan kép, aminek az eredetije nem is maradt fent teljesen, de Önöknek az sem volt akadály, kiegészítették azt is.
A világon sehol sincs és nem is volt ilyen sírkamra, de még hasonló sem. Közepén nem egy, hanem két szarkofággal, hiányzó sírmellékletekkel, világító fekete keretes üvegvitrinekkel a falaikban. A végében a kijárat felé mutató Hórusszal, alatta pedig a festő szignójával.
Mit mondjon benne a nagyszülő az unokájának? Mögöttem egy nagyapa elég zavarban volt. Önök mit mondanának? 
Ez csak olyan, mintha…, de mégsem. Vagy azt, hogy nézd, ilyen volt! DE ILYEN NEM VOLT!
Senki se higgye és hitesse ezt el, mert csalás-ámítás, amit pont Önöktől nem várunk el. Ráadásul az erőltetett installáció bezabálja a két főtárgyat, a szarkofágokat. Arról vonja el a figyelmet, ami a lényeg és valódi érték. Pedig azon is van festmény, de így elsikkad a falak árnyékában és ezt még csak tovább rontja a túl alacsonyra helyezésük. 
– Vagy ezt nem így kell nézni? 
Semmivel nem lehet alátámasztani, hogy miért kell a múzeumban egy minőségében igen gyenge, hatásában és valóságosságában is hiteltelen installációt nézni.
Nincs olyan szegényes, vagy rendszertelen gyűjteményi anyag és olyan közönségnek történő megfelelés sem, ami ezt indokolttá tenné és felmenthetné Önöket a sürgős lebontásának terhe alól. 
Egyébként az érdekes sztori ott van. A végében, egy unalmasan tálalt tablókiállítás formájában. Ott megismerhető, hogy az egyetemen milyen vizsgálatokkal és mit állapítottak meg a szarkofágokról. Nos, ez is lehetett volna a „valami”! Egy történet, ami ugyanúgy egyetemes, mint ahogyan helyi vonatkozású is. Aminek van eleje, vége, amihez akár jöhet is egy imitáció, mert annak máris értelme lesz és így tovább. 
Helyette gagyira vettek bennünket, a közönséget és szerintem magukat is. Előálltak egy kereskedelmi geggel és azt várják, hogy tapsoljuk meg. Sajnos, félreértelmezik a dolgukat. Ez nem a múzeumnak, hanem a vurstlisoknak dolga.

A padlók virtuózai
Egyébként az egész múzeumra ez a jellemző. A látványkeltés. Pedig a tárgyaik önmagukban is látványosak és legalább eredetiek. A Déri Múzeumban azonban inkább eltakarják az eredetit és helyette ciki imitációkat alkalmaznak. A legjobb példa erre a padlózat. Itt aztán van minden: zöld füvet festékkel utánzó, járókövekkel gazdagított kerti ösvény, vagy festett hajópadlóminta (elég tré), párásan csillogó üvegházi beton, lakkozott IKEA-s bambuszszőnyeg, kőhatású út stb. 
Közben az egész múzeum továbbra is egy vitrinsor, amit álcázni próbálnak szamuráj udvarházzal (ez egyébként a legkellemesebb), vagy egy várbelsővel, ahol a műtárgyvédő üvegkalitkák kőfalborítást kaptak és lelátunk mellettük a falra festett völgybe, vagy megidézik Debrecen helytörténeti enteriőrjeit. 
Így a múzeum szlogenje a Találkozások helye mellett lehetne, a Véletlenül se érezd magad múzeumban, vagy a Keltsünk illúziót, játszunk színházat is.
Pedig ez az épület és név magában hordozza egy múzeum létrejöttének igen izgalmas és ma is számos tanulsággal bíró történetét, amit igazán nem érdemes takargatni, és csak szerény formában megjeleníteni.
Egyedül a képtárban nincs álcázás. Ott sötétség van, csak az alkotások látszanak. Üdítő környezet, pedig roppant puritán. (Sosem hittem volna, hogy egy ilyennek örülni tudok.) Kis csoportosítás témák szerint, portrékkal az elején és a végén is. Kis információs füzet az egyes termekben, amit sötétben ugyan nem lehet olvasni, meg egyszerre csak egy látogatónak jut belőle, de nem is baj. A neves festmények önmagukért beszélnek. Mondjuk, a múzeum ettől többet is beszélhetne róluk, de úgy inkább ne, mint a többi termekben.  Még eszébe jutna valakinek megfesteni a képek hiányzó, a kereten kívül lévő részeit – csupán a még nagyobb látványosság kedvéért. 

Pontosítva